SZERKESZTŐK

CZOBOR Alfréd (Stiep, Morvaország, 1883. január 2. – Zamárdi, 1959. július 31.) történész, levéltáros. Eredeti nevén Czuberka Alfréd, melyet 1908-ban változtatott meg. A budapesti tudományegyetemen történelem–latin szakos középiskolai tanári (1905) és bölcsészdoktori oklevelet szerzett (Czuberka Alfréd néven, 1906), majd két félévig jogot hallgatott (1906–1907); a Magyar Országos Levéltárban levéltári fogalmazói szakvizsgát tett (1906). A Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtár (=Országos Széchényi Könyvtár Levéltári Osztályának gyakornoka (1906–1907), Kassán levéltárnok (1907–1918), egyúttal Abaúj-Torna vármegye főlevéltárnoka (1907–1938) volt. Az OSZK Levéltári Osztályán szolgálattételre beosztott megyei főlevéltárnok, egyidejűleg igazgatóhelyettes is (1923–1934). A Magyar Országos Levéltárban szolgálattételre beosztott megyei főlevéltárnok (1934–1939), majd országos főlevéltárnok (1939–1941), végül levéltári igazgató (1941–1942). Helytörténettel, család-, címer- és fegyvertörténettel, elsősorban Abaúj-Torna vármegye és Kassa város történetével, a kassai színjátszás múltjával foglalkozott. A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság igazgatóválasztmányi tagja, jegyzője, majd titkára (1924–1950). A kassai Kazinczy Társaság első jegyzője (1918-ig). A Szent István Akadémia tagja (1941). Az MTA Vigyázó Ferenc-jutalmát 1911-ben kapta meg. A TKA társszerkesztője Kemény Lajos mellett 1900–1918 között. A Turul c. genealógiai és heraldikai folyóirat társszerkesztője (1931–1932), majd szerkesztője (1932–1943). – Főbb művei: Kuruckori fegyverek. Czuberka Alfréd néven (A Szent István Társulat Tudományos és Irodalmi Osztályának felolvasó üléseiből, 58, Bp., 1906 és Művelődéstörténeti értekezések, 21, Bp., 1906); Hogyan hadakoztak Rákóczi vitézei? Czuberka Alfréd néven (Zászlónk, 1906); Hazánk és a krakkói egyetem bíráskodási joga (Békefi Emlékkönyv, Bp., 1912); Országos Levéltár felállításának terve 1701-ben és az ország iratainak korábbi megőrzése (Levéltári Közlemények, 1925 és külön: Bp., 1925); A könyv mint zálogtárgy. – Az első hazai hivatalos névbélyegző. Négy szövegközti hasonmással. – Lósy püspök levele Pázmány Postilláiról (Magyar Könyvszemle, 1926); Kemény Lajos halála (Magyar Könyvszemle, 1927); A Helmecziek nemzetsége a középkorban és annak Korláth-ága, 1 táblával (Turul, 1935 és külön: Bp., 1935); A Rákócziak címere és pecsétjeik (Turul, 1935); Áldásy Antal: A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának címereslevelei, IIII–VIII. köt. Sajtó alá rend. Cz. A. (Bp., 1937–1942); Szentesi Póka nemzetsége (Turul, 1938); A családi levéltárak a középkorban (Levéltári Közlemények, 1941 és külön: Bp., 1941); Áldásy Antal: A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának címereslevelei, VIII. köt., 1825–1904. Sajtó alá rend. Cz. A. Hasonmás kiad. (Bp., 2011). – Irodalom: Magyar színművészeti lexikon. Szerk. Schöpflin Aladár (Bp., 1929); Három évtized története életrajzokban. Szerk. Gellért Imre és Madarász Elemér (Bp., 1932); Bottló Béla: Cz. A. (Levéltári Közlemények, 1961). [BT]

KEMÉNY Lajos (Kassa, 1859. szeptember 5. – Kassa, 1927. június 24.) levéltáros. Eredeti nevén Koch Lajos Aladár Gábor, nevét 1882-ben változtatta Keményre. A főgimnáziumot Eperjesen és Kassán végezte. 1877–1883 között bölcsészetet végzett a budapesti tudományegyetemen. 1885-től Kassa város főlevéltárosa. A Felsőmagyarországi Múzeumegylet őre, a Műemlékek Országos Bizottságának tagja. Számos történeti, irodalomtörténeti és művészettörténeti tárgyú közleménye jelent meg a szakfolyóiratokban, a Divat Szalonban költeményeket adott közre és élclapoknak is a munkatársa volt. Czobor Alfréddal szerkesztette a Közlemények Abaúj-Torna vármegye és Kassa múltjából c. folyóiratot és több más kassai sajtókiadványt is szerkesztett. – Főbb művei: Kassa középkori ipara és kereskedelme történetéhez (Történelmi Tár, 1887); Abaúj-Torna vm. az Árpádok alatt (Kassa, 1888); Egy adat Károlyi Gáspár életéhez (Századok, 1889); Compactor Bálint, egy XVII. századbeli könyvnyomtató (Századok, 1889); Tinódi Sebestyén és családja történetéhez (Történelmi Tár, 1888–1889); A kassai nyomda történetéhez (Történelmi Tár, 1888–1889); Huszár Gál életéhez (Történelmi Tár, 1888–1889); A bártfai nyomdászat történetéhez (Történelmi Tár, 1888–1889); Adatok Károlyi Gáspár életéhez (Történelmi Tár, 1888–1889); Magyar levél 1528-ból (Történelmi Tár, 1890); A reformáció Kassán (Kassa, 1890); A kassai sz. Erzsébetegyház történetéhez (Archaeologiai Értesítő, 1890–1895); Latin írók Kassán a XVI. században (Irodalomtörténeti Közlemények, 1891); Kassa város régi számadáskönyvei 1431–1533 (Kassa, 1892); Száz év Kassa legrégibb történetéből (Kassa, 1893); Hernád mellől (Kassa, 1893); Simai Kristóf életéhez (Irodalomtörténeti Közlemények, 1895); Aesthetikai jegyzetek (Kassa, 1900); A kassai posztókereskedők 1461. évbeli szabályzata (Magyar Gazdaságtörténeti Szemle, 1903); Kassai fertályos tisztek utasításai a XVII. század végéről (Magyar Gazdaságtörténeti Szemle, 1905); Műtörténeti adatok Kassa multjából (Archaeologiai Értesítő, 1906); Abaúj-Torna vm. története a honfoglalástól az 1526-ik évig. Tsz. Csoma József (Kassa, 1912); A jászai káptalani levéltárból (TKA, 1912); Abaúj-Torna vm. története, 1527–1648 (Kassa, 1915); Kassa város műemlékei (Kassa, 1917) – Irodalom: Magyar életrajzi lexikon; Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. [BT]

MUNKATÁRSAK ÉS SZERZŐK

CSOMA József, tolcsvai és ragyolci (Rásony, 1848. június 27. – Bp., 1917. március 1.) régész, történész, heraldikus, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Református nemesi család sarja. Pesten járta ki a középiskolát, felsőfokú tanulmányait a sárospataki jogakadémián végezte 1865 és 1868 között. 1878-ban nősült, neje Bernáth Margit; ezt követően abaújdevecseri birtokán gazdálkodott és itt fejtette ki tudomány tevékenységét is. Elsősorban középkori címeres sírkövekkel és címeres pecsétekkel foglalkozott, melyhez genealógiai vizsgálatok társultak. A Magyar Heraldikai és Geneológiai Társaság igazgatóválasztmányának tagja (1887-től), másodelnöke (1904-től). A kezdetektől (1910) szerzője a TKA folyóiratnak, itt publikálja Abaúj őskori régészeti emlékeit, illetve családtörténeti munkáit. – Főbb művei: Núbiában. Útirajzok 1879-ből (Kassa, 1888); Őstörténelmi nyomok Abaúj megyében (Bp., 1890); Vajday György czímerlevele, a Hunt-Pázmán nemzetség czímere. (Bp., 1890); Alte Grabdenkmäler aus Ungarn (Csergő Gézával, Bp., 1890); Az olasz renaissance a magyar heraldikában (Bp., 1893); Der Adel von Ungarn sammt den Nebenländern der St. Stephans-Krone (Csergheő Gézával, Nürnberg, 1894); Zsigmond király címerlevelei. (Bp., 1896); Abaúj-Torna vármegye nemes családjai. (Kassa, 1897); Magyar nemzetségi czímerek (Bp., 1904); A magyar heraldika korszakai (Bp., 1913). – Irodalom: Áldásy Antal: Cs. J. levelező tag emlékezete (MTA Emlékbeszédek, Bp., 1918); Fejérpataky László: Cs. J. emlékezete 1848–1917. (Turul, Bp., 1921); Gulyás János: Cs. J. Az emléktábla avatóbeszéde (Szülőföldünk, Miskolc, 1993); Kubinyi András: Cs. J. kora és tudományos munkássága (Szülőföldünk, Miskolc, 1993). [KK]

DIVÉKY Adorján (Alsókubin, 1880. augusztus 17. – Bp., 1965. május 25.) történész, egyetemi tanár, az MTA levelező tagja, a Varsói Magyar Intézet igazgatója. Egyetemi tanulmányait Budapesten végezte. 1906-ban bölcsész doktorátust nyert és gimnáziumi tanár lett. Pályája elején Szepes, Liptó és Árva megyei gimnáziumi tanár volt. Állami ösztöndíjjal került Krakkóba, ahol 1909–1911 között jeles történészprofesszorok előadásait hallgatta. Az első világháború idején két esztendei frontszolgálat után 1917-ben került a magyar kormány megbízásából Varsóba azzal a feladattal, hogy az ottani levéltárak és könyvtárak magyar vonatkozású anyagait felkutassa. Elkészítette és évek múltán meg is jelentette a lengyel levéltárak és könyvtárak magyar vonatkozású adatait feltáró jelentését (Levéltári Közl, 1927). Mint a varsói egyetem magyar lektora tizenkét éven át adta elő lengyeleknek a magyar nyelvet. 1929-ben a varsói egyetem magántanára, 1930-ban az MTA levelező tagja, 1932-ben rendkívüli tanár a budapesti egyetemen, 1937-ben a Lengyel Tudományos Akadémia kültagja, 1934-től a varsói Magyar Intézet igazgatója. 1939-ben a lengyel összeomlás idején hazatért, s a debreceni egyetemen a kelet-európai történelem professzora lett. Munkássága rendkívül kiterjedt volt. Monográfia-szerűen dolgozta fel Felső-Magyarország 16–17. századi kereskedelmi kapcsolatait Lengyelországgal. Több tanulmányban tárta fel a II. Ulászló udvarában tartózkodó Zsigmond lengyel herceg budai számadásait, kitartóan foglalkozott az elzálogosított 16 szepesi város sorsával, különösen 1770-ben bekövetkezett visszacsatolásukkal, az Árpád-házi királyok egész időszakára gyűjtötte és feldolgozta a dinasztikus és egyházi kapcsolatokat, külön tanulmányban világította meg az Aranybullának a lengyel jogfejlődésre gyakorolt hatását. Foglalkoztatták Báthori István rövid, de jelentős lengyel királyságának kérdései. Egyik legtöbbet forgatott és idézett műve a Magyarok és lengyelek a 19. században (Bp., 1919). Mint Divékynek annyi más munkája, ez is megjelent (1920) lengyel nyelven s a lengyel történeti kutatáshoz is ösztönzést adott. 1945 után a 48-as lengyel emlékiratok lefordításával tett szolgálatot a történetírásnak, majd 1960 körül Krakkó reneszánsz kori magyar emlékeit gyűjtötte. – Irodalom: Kovács Endre: Divéky Adorján (Századok, 1965); Kovács István: Barangolások a lengyel Árvában (Európai Utas, 2002). [BT]

DONGÓ GYÁRFÁS Géza (Kiskunfélegyháza, 1853. július 16. – Sátoraljaújhely, 1928. szeptember 2.) levéltáros, író, lapszerkesztő. Tanulmányait szülővárosában, Szegeden, Kolozsváron végezte. 1870-ben a piarista rendbe lépett és Máramarosszigeten, Nagykárolyban és Sátoraljaújhelyen tanárkodott. 1878-ban kilépett a rendből és Zemplén vármegye szolgálatába szegődött mint árvaszéki kiadó, majd számvevő, 1908-tól vármegyei főlevéltárnok. Irodalmi működését 1873-ban versekkel kezdte, majd hírlapi cikkekkel, elbeszélésekkel folytatta. Írásai a Máramarosban, Szigeti Lapokban, Szatmár Megyei Közlönyben, Zemplén c. hetilapokban jelentek meg. Szerkesztette a Máramaros, 1891-től pedig Boruth Elemérné megbízásából a Zemplén c. lapot. Többféle írói álnéven jelentek meg korai írásai az országos lapokban. 1896-ban megindította az Adalékok Zemplén Vármegye Történetéhez c. havi történeti, régészeti, néprajzi folyóiratot, melyet haláláig szerkesztett. Több országos történeti kiadványnak szerkesztője, munkatársa volt, sok társadalmi szervezetnek tagja. Több elismerő ki tüntetést kapott. – Főbb művei: Lapok a tudományok könyveiből (Bp., 1877); Vázlatok az ősmagyar életből (Nagykároly, 1877); A boszorkányokról (Nagykároly, 1878); Újkeletű temetési hagyományok (Sátoraljaújhely, 1878), Sátoraljaújhely története (Sátoraljaújhely, 1907), a Zemplén és az Adalékok c. folyóiratokban több mint 300 cikke, tanulmánya jelent meg. – Irodalom: Magyar Életrajzi Lexikon, Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. [BT]

EÖTTEVÉNYI NAGY Olivér (Győr, 1871. március 20. – Bp., 1945. április 27.) ügyvéd, jogász. Szülei eöttevényi Nagy Endre törvényszéki bíró és Peregi Etelka voltak. Középfokú tanulmányait a győri bencés főgimnáziumban és a pozsonyi ágostai líceumban végezte, majd a pozsonyi jogi akadémiát követően a budapesti egyetemen hallgatott jogot. Házasságot Kvassay Annával kötött, akitől három gyermeke született. A Pozsonyban eltöltött gyakornoki évekkel párhuzamosan Pozsony vármegye tiszteletbeli aljegyzőjévé nevezték ki. Ügyvédi irodáját ebben a városba nyitotta meg 1897-ben. 1903-tól az eperjesi, majd 1907-től a kassai állami jogakadémia tanára. 1917-től 1918-ig Krassó-Szörény vármegye főispánja volt. 1922-től nyugdíjazásáig a Magyar Külügyi Társaság igazgatója volt. – Főbb művei: Az általános választójogról (Pozsony, 1906); A választói jog problémái. (Bp. 1907); A magyar közjog tankönyve (Kassa, 1911); Osztrák közjog (Bp., 1913); Gazdasági jogismeret (Bp., 1914); A háború a nemzetközi jog megvilágításában (Bp., 1915); Ungarns völkerrechtliche Tätigkeit (Breslau, 1915); Háború és diplomácia (Bp., 1916); Nemzetiségi törvényünk és kisebbségi szerződések (Pécs, 1925); La constitution de la Hongrie (Bp., 1932); A közelkelet külpolitikája (Bp., 1937); Ferenc Ferdinánd (Bp., 1942); A császári ármádiától a nemzeti hadseregig (Bp., 1943). – Irodalom: Kenyeres Ágnes főszerk.: Magyar életrajzi lexikon 2. kötet (Bp., 1969); Madarász Elemér szerk.: Magyar politikai és közigazgatási compass (1919–1939) (Bp., 1939). [KL]

FERDINANDY Gyula, hidasnémeti (Kassa, 1873. június 1. – Szikszó, 1960. január 16.) politikus, jogász, igazságügy-miniszter, belügyminiszter. Szülei hidasnémeti Ferdinandy Bertalan királyi tanácsos, Abaúj vármegye alispánja, Kisszeben, Bártfa, Kassa, Eperjes főispánja és brünwaldi Rozet Johanna voltak. Középiskolai tanulmányait Kassán folytatta, majd Budapesten jogi doktorátust és tanári képesítést szerzett. 1895-től Abaúj-Torna vármegye szolgabírája, majd 1901-től aljegyzője, 1906-tól pedig főjegyzője volt. Házasságot Sziklay Ede Gömör-Kishont vármegye főszolgabírójának a leányával, Klárával kötött. 1912-től 1919-ig a Kassai Királyi Jogakadémia tanára, 1918-tól dékánja. 1920. március 14. és július 19. között a Simonyi–Semadam kormány igazságügyi minisztere, majd 1920. július 19-től 1921. február 19-ig gróf Teleki Pál első kormányának a belügyminisztere volt. Lemondását követően 50 holdas abaújvári birtokán gazdálkodott. Tudományos tevékenységet elsősorban a jogtudomány területén fejtett ki. – Főbb művei: Vármegyék reformja (Kassa, 1910); Az önkormányzati alkalmazottak fegyelmi felelőssége (Kassa, 1911); Közegészségi igazgatás és háború (Kassa, 1915); A falu szociális szervezeti kérdései (Kassa, 1918); Közjogi problémák (Bp., 1936). – Irodalom: Vidor Gyula szerk.: Nemzetgyűlési almanach 1920-1922. (Bp., 1921); Magyar Életrajzi Lexikon. [KL]

GÁLÓCSY Zoltán (Ungtarnóc, 1855. december 25. – Debrecen, 1929. december 30.) levéltáros. Régi nemesi családból származott. 1878-ban fejezte be jogi tanulmányait Debrecenben. 1888-ban Ung megye számvivője lett. 1906-tól dolgozott az Ung megyei levéltárban. 1917-ben a levéltárosként említik. 1919-ben települt Hajdú megyébe. Az ungvári Gyöngyösi Irodalmi Társaság tagja volt. Számos, a megye múltjával foglalkozó tanulmánya jelent meg az ungvári lapokban. érdeklődött a numizmatika iránt, mellyel kapcsolatban több cikket publikált. – Irodalom: Keresztyén Balázs: Kárpátaljai Művelődéstörténeti Kislexikon. [BT]

HOFFMANN Arnold (Kassa, 1864. február 29. – Kassa, 1939. október 25.) történész, szentszéki ülnök, pápai prelátus, apátkanonok, római katolikus teológiai tanár. Szülei Hoffmann Arnold Abaúj vármegye írnoka és Mihók Mária voltak. Felsőfokú tanulmányait Kassán és a bécsi Pázmáneumban végezte. Egyházi szolgálatát 1885-ben Tarcalon kezdte, majd 1886-ban történt pappá szentelését követően Boldogkőváralján ténykedett, mint káplán. 1887-től tanulmányi felügyelő és helyettes, majd rendes tanár a kassai papneveldében, ezzel párhuzamosan a római katolikus elemi és polgári leányiskolák igazgatója, hitoktatója volt. Pályafutását 1906–1909 között a kassai római katolikus tanítóképző oktatójaként folytatta, ahol történelem és földrajz tárgyakat oktatott. 1907 és 1920 között a püspöki papnevelde aligazgatója, majd 1920 és 1921 között igazgatója volt. 1917-ben kinevezték a madocsai Szent Miklós apátság címzetes apátjának. 1921-ől kassai kanonok, 1928-tól pápai prelátus. 1939-ben a Dr. Madarász István kassai megyéspüspök egyházmegye újjászervezési munkálatai során provikáriussá nevezte ki Hoffmann Arnoldot, aki új tisztségét csupán néhány napig viselhette. A történettudományban kifejtett munkássága elsősorban Kassa város hadtörténetére, valamint egyháztörténetére összpontosult. Az 1890-es években részt vett a Borovszky Samu és Sziklay János által szerkesztett Magyarország vármegyéi és városai sorozat Abaúj vármegye és Kassa város történetét tárgyaló kötet megírásában. Tevékenyen részt vett az 1903-as kassai Rákóczi-kiállítás megszervezésében. 1910-től a TKA folyóirat munkatársa. – Főbb művei: Magyarország vármegyéi és városai. Abaúj vármegye és Kassa város története (Borovszky Samu – Sziklay János szerk. Kassa város had- és egyháztörténetére vonatkozó fejezetek, Bp., 1896); Az 1848-49-iki vörössapkás 9-ik honvédzászlóalj története. (Kassa, 1906); II. Rákóczi Ferenc bujdosása (A kassai római katolikus tanítóképző értesítője, Kassa, 1907) – Forrás: Kassai római katolikus születési anyakönyvek 1864 (familysearch.org); Alkotmány 1903. 123. sz. 8.; Pesti Napló 1939.10.28. 7. – Irodalom: Gulyás Pál: Magyar írók élete és munkái (Budapest, 1993.); Korponay János: Abaujvármegye monogaphiája (Kassa, 1866-1870). [KL]

HORVÁTH Géza, brezovicai (Csécs, 1847. november 23. – Bp., 1917. március 1.) zoológus, entomológus, orvos, muzeológus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes, majd tiszteleti tagja. Felmenői a 16. században kerültek Abaúj vármegyébe Horvátországból. Szülei brezoviczai Horváth Miklós szolgabíró és szentléleki Mészáros Izabella voltak. Középfokú tanulmányait Kassán végezte, ahol nagy hatással volt rá természetrajz tanára, az osztrák zoológus, szeizmológus és őstörténész Ludwig Heinrich Jeitteles. Felsőfokú tanulmányait Bécsben végezte. Tehetségét tükrözi, hogy 11 nyelven beszélt és élete során közel 470 publikációja jelent meg. 1873–1874 között a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa volt. 1875-tól 1878-ig Forró, majd 1878 és 1880 között Varannó (Zemplén vármegye) járásorvosaként folytatta pályafutását. 1880-ban járásorvosi tisztségéből – Kemény Gábor földmívelés-, ipar- és kereskedelmiügyi miniszter megbízásából – kiemelték, és az akkor már tomboló filoxéria elleni védekezés tudományos és diplomáciai feladataival bízták meg. Javaslatára hozták létre az Országos Phylloxera-kísérleti Állomást (1890-től Magyar Királyi Állami Rovartani Állomás), amelynek egyben vezetője is lett. Munkásságának köszönhetően európai hírnévre tett szert. Tevékenységét külföldön, a romániai királyi korona-rend tiszti keresztjével (1886) és a szerbiai Szent-Száva rend középkeresztjével, bolgár polgári érdemkereszttel, francia becsületrenddel és az orosz Szent Szaniszló renddel honorálták. 1895–1923 között rövid megszakítással, a Magyar Nemzeti Múzeum állattári igazgatója volt. Igazgatósága alatt a Magyar Nemzeti Múzeum állattári állománya többszörösére gyarapodott. Ezekben az időkben bírta a Nemzeti Múzeum Európa legnagyobb hemipterológiai gyűjteményét. Gyűjtő és szervezőmunkái révén a magyar rovartan úttörője volt. Az ő nevéhez köthető a Magyar Entomológiai Társaság (később Magyar Rovartani Egylesület) illetve a Rovartani Lapok folyóirat megalapítása. Entomológiai szaktudásával jelentős nemzetközi hírnévre tett szert, amelynek köszönhetően több szakirányú külföldi intézmény, mint a stockholmi, firenzei, szentpétervári társaságok rendes, illetve az amerikai Association of Economic Entomologists külsős tagjává választották. 1877-ben a Felső-Magyarországi Múzeum Egylet, 1883-ban a Zemplén Megyei Orvos-Gyógyszerész Egylet, 1891-ben a Horvát Természettudományi Társulat tiszteletbeli tagjának választotta. 1910-től a TKA munkatársa. Munkáiban elsősorban zoológiai, entomológiai tárgyú témákkal foglalkozott. Tanulmányait magyar, latin, német, francia, angol hazai és külföldi szaklapokban közölte. Történeti témájú cikkei viszonylag kevés akad. Ezek között is leginkább természettudomány történeti értekezéseket, összefoglalt biográfiákat találhatunk. Egyetlen kivétel a TKA-ban 1918-ban publikált „Horváth Boldizsár jászói prefektus végrendelete 1617” c. forrásközlés tekinthető. – Irodalom: Csiki Ernő: Dr. Horváth Géza t. tag emlékezete (MTA Emlékbeszédek, Bp., 1944.); Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái IV. (Budapest, 1896.); Victor von Tschusi zu Schmidhoffen: Nachruf an Ludwig Heinrich Jeitteles (Mittheilungen des Ornithologischen Vereines, Bécs, 1883). [KL]

IVASKÓ Lajos (Munkács, 1882 – ?) görög katolikus vallású, rutén származású magyar, latin nyelv, történelem és torna szakos pedagógus, intézményvezető. Középfokú tanulmányait Munkácson végezte. Felsőfokú tanulmányait a Budapesti Királyi Tudomány-Egyetem Bölcsészettudományi Karán végezte. 1908 és 1911 között a beregszászi magyar gimnáziumban tanított. 1911-től tagja volt a Magyar Irodalomtörténeti Társaságnak. 1911–1918 között a Kassai Királyi Tankerület Főigazgatóságának tollnoka, majd beosztottja. Az I. világháború kitörésének évében a 11. gyalogezred kötelékében részt vett a nagyváradi újoncok képzésében, majd az V. zászlóalj 2. századának a parancsnokaként az orosz frontra mozgósították. 1914 novemberében főhadnaggyá léptették elő. 1914 és 1915 között részt vett a Lusna, Siedniska és Biesna melletti harcokban. 1916-ban az orosz fogságba esett. Ezt követően az orosz hadsereg harkovi fogolytáborában raboskodott. A háború lezárását megelőzően szabadulhatott. 1918-tól ismét Kassán tevékenykedik, mint a reálgimnázium tanára, majd a magyar tagozat igazgatója. A tagozat önállósodását követően a kassai magyar reálgimnázium igazgatója 1927-től 1938-ig. 1938-tól a pozsonyi magyar reálgimnázium igazgatója volt. Tudományos munkássága csekélynek mondható, munkájával elsősorban a kassai és pozsonyi reálgimnáziumok életében hagyott maradandó nyomot. 1911-ben publikálta a TKA folyóiratban a „A Jászói gombkötők céhlevele” c. forrás közlését. – Irodalom: Benda István – Dr. Orosz László (szerk.): A beregszászi magyar gimnázium története 1864–1989. (Bp., 1990); Pintér Jenő (szerk.): Irodalomtörténet I. évf. (Bp., 1912.); A Munkácsi Magyar Királyi Állami Főgimnázium Értesítője 1914 (Munkács, 1915). [KL]

KÁLNICZKY Géza, homonnai (Sátoraljaújhely, 1862. április 7. – Kassa, 1938. november 21.) jogász, táblabíró, sakkszervező. Szülei Kálniczky Károly ügyvéd és Sebe Erzsébet voltak. Középfokú tanulmányait Iglón, felsőfokú iskoláit a sárospataki jogi akadémián és a budapesti egyetemen végezte. Házasságot vajkai és kereszti Molnár Margittal kötött, akitől két leánygyermeke született. Az egyetem elvégzése után, jogi pályafutását Királyhelmecen kezdte meg, majd Tornallyán, Rimaszombaton követően 1913-tól Kassán, mint táblabíró folytatta. Utóbbi tevékenységét 1934-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig folytatta. A 19–20. századforduló magyar sakkvilágának kiemelkedő személyisége. A Kazinczy Társaság tagja, a Kassai Református Egyház presbitere. 1934-től a pozsonyi Masaryk Akadémia tagja. Tudományos tevékenysége szerteágazó volt. A jogi tudományos tevékenysége mellett irodalomtörténettel, sakktörténettel és 19. századi történelemmel foglalkozott. – Főbb művei: Charousek emlékezete (Kassa, 1914); Faygel Péter insurgens főhadnagy levele az 1809-ik évi táborozásból (TKA, 1916–1918. 1.sz.); Tompa és Reményi (Irodalomtörténet, 1918. 2. sz.); Régi társasélet S.-A.-Ujhelyen (Adalékok Zemplén vármegye történetéhez, 1926. 1-4. sz.); Régi iglói diákélet (Igló, 1926). – Irodalom: Solt Dezső: Dr. Kálniczky Géza (Kapu, 1994. 4. sz.); Popély Gyula: A Masaryk Akadémia működése (Irodalmi Szemle, 1971. 2. sz.); Dr. Kálniczky Géza halálhírének közlése (Magyar Sakkvilág, 1938. 12. sz.). [KL]

KEREKES György (Nyíregyháza, 1871. április 3. – Kassa, 1947. február 22.) tanár, gazdaságtörténész. Szülei nemes Kerekess György suszter és Pankovicz Anasztázia voltak. Középfokú tanulmányait Nyíregyházán végezte, felsőfokú képzettséget pedig az egri tanárképző intézetben szerzett. 1892-től a homonnai felsőkereskedelmi iskola tanáraként magyar nyelvet, történelmet és kereskedelmi földrajzot tanított, majd később az intézmény igazgatója volt. Ezt követően a kassai kereskedelmi iskola és a jogi akadémia tanára egészen nyugdíjazásáig. 1920 és 1930 között a Közérdek c. lap szerkesztője. 1910-től a TKA munkatársa. A folyóiratban több számon keresztül publikálja a Kassa város konfliktusait a német katonaság beszállásolásával kapcsolatos kutatásait. A tanulmányok mellett, írt recenziót és közölt forrást is. A történettudomány mellett kiemelkedő a tankönyvírás terén végzett munkássága és tudomány-népszerűsítő tevékenysége. – Főbb művei: Zemplén vármegye követi utasításai 1825-től 1848-ig (Sátoraljaújhely, 1898); Nemes Almássy István kassai kereskedő és bíró üzleti, köz- és családi élete 1573–1635 (Bp. 1907); Bepillantás Kassa régi céhéletébe 1597-1647 (Bp. 1910); Kassa városgazdálkodási viszonyai a XVII. században (Bp. 1912); Kassai kereskedők életéből harmadfélszázad 1687–1913 (Kassa 1913); A kassai polgárok zaklatása a XVII. század közepén (Bp. 1915); Polgári társadalmunk a XVII. században, Schimer János kassai kereskedő üzleti könyvei alapján (Kassa 1940); A Felvidék ipara és kereskedelme az elmúlt 50 esztendőben (Kassa, 1941); Bethlen Gábor fejedelem Kassán (Kassa,1943). – Irodalom: Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái 6. kötet. (Budapest, 1899); Gyüre Lajos (szerk.): A magyar kultúra 50 éve Kelet-Szlovákiában (Kassa, 1968); Csanda Sándor: Kerekes György (Fónod Zoltán főszerk.: A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–2004. Pozsony, 2004). [KL]

SZABÓ Adorján Aladár (Kassa, 1868. márc. 12. – Kassa, 1950. ápr. 7.) római katolikus pap, premontrei szerzetes, történész, levéltáros, tanár, tankönyvíró. 1886-ban Jászón lépett a premontrei rendbe. 1891-ben szentelték pappá. 1890-ben Rozsnyón, majd 1891-ben Kassán lett főgimnáziumi tanár. 1897-től konventi tag Jászón és 1898 óta ismét tanár Kassán. 1914-től házfőnök, illetve gimnáziumi igazgató. 1921–1934-ig Leleszen lett házfőnök, egyben országos főlevéltárnoki címet kapott. 1934-ben Kassán nyugalomba vonult, ennek ellenére 1936-tól a Jászón a leleszi országos levéltár igazgatójává nevezték ki. 1938-ban Kassán házfőnök lett, de 1939-ben végleg nyugalomba vonult. Ezt követően már csak írásai jelentek meg. Történészként elsősorban a Rákóczi-korral és a ferencesek történetével foglalkozott. – Főbb művei: Magyar nyelvtan polgáris és középiskolák 1. és 2. osztályai számára (Máthé Györggyel, Bp. 1907–1909); II. Rákóczi Ferenc Kassa multjában (Kassa, 1909); Abaúj vármegye és Kassa városa az I. Rákóczi Ferenc és a Thököly-féle felkelések korában (Kassa, 1910); A kassai jezsuiták és ferencesek végnapjai és II. József császár Kassán (Kassa, 1913); A kassai ferencesek a régmúlt századokban (Kassa, 1941); Baróti Szabó Dávid kassai társasága (Kassa, 1942); A leleszi prépostság vázlatos története (Jászóvár, 1944). – Irodalom: Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái I–XIV. (Bp. Hornyánszky. 1891–1914.); Magyar katolikus lexikon I–XV. Főszerk. Diós István; szerk. Viczián János. (Bp. Szent István Társulat. 1993–2010.); Szlovákiai Magyar Adatbank: Szabó Adorján Aladár (https://adatbank.sk/lexikon/szabo-adorjan-aladar/ 2022.05.10.). [KT]

TAKÁCS Menyhért (Sátoraljaújhely, 1861. szeptember 3. – Bp., 1933. november 29.) premontrei szerzetes, jászói prépost, klasszika-filológus. Bár Sátoraljaújhelyen született, gyermekkorát Kassán töltötte. 1879. október 5-én lépett a jászóvári premontrei rendbe. 1884-től 1885-ig a rozsnyói főgimnáziumban tanult, azután 1886-ban a kolozsvári egyetemen a klasszika-filológia- és filozófiából tanári oklevelet szerzett, 1891-ben pedig ugyanott bölcseleti doktor lett. 1888-tól a latin és görög irodalom tanára a kassai főgimnáziumban, 1898-ban az intézet igazgatója lett. 1900. április 15-én királyi kinevezéssel préposti koadjutor, augusztus 12-én rendje prépost-apátjává és magyarországi generális helynökké választotta. A főrendiháznak 1901. március 22-től volt tagja. Kassán a főgimnáziumnak 1904-ben új palotát építtetett. Az ő kezdeményezésére és vezetése alatt épült fel 1906-ban állami támogatással a rozsnyói katolikus főgimnázium. Megszervezte a József királyi hercegről elnevezett Sanatorium-egyesület kassai bizottságát, amelynek vidéki elnöke volt. 1933. december 2-án Gödöllőn, a rend sírkertjében temették el, majd halála tízéves évfordulóján, 1943. december 3-án a hamvait átszállították Jászóvárra. – Főbb művei: Az eleusisi mysteriumok (Kassa, 1889); A római elegikusok: Értekezés (Kassa, 1892); A római nevelés (Kassa, 1892); Reáliskolai latin tanítás és tanterv revíziója (Országos Tanáregylet Közlönye, 1897); Tanulmányai (Budapest, 1909); Madelaine Godefréd, Szent Norbert élete, franciából átdolgozta (Budapest, 1905); Mi a bölcselet? (Berlin, 1927). – Irodalom: Magyar életrajzi lexikon 1000–1990 (Bp., 1967.); Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái I–XIV. (Bp. Hornyánszky. 1891–1914.); Kovács Gyula: Megemlékezés T. M. jászóvári prépost-prelátus, megyés apátról (1861–1904) (Emlékkönyv Szent Norbert halálának 800 éves jubileumára (1134–1934), Bp., 1934, 307-317.). [KT]

TARNÓCZY Béla, alsólelóczi és jezericzei (Alsólelóc, 1836. augusztus 30. – Alsólelóc, 1910. január 10.) cs. és kir. kamarás, országgyűlési képviselő, tiszteletbeli főjegyző. Apja Tarnóczy Kázmér, politikus, a reformkori országgyűlések képviselője, felesége Vojnits Róza. Alsólelóc kegyura, a településen található kastélyán 1898-ban egy nagyobb átalakítást eszközöltetett. 1861-ben testvérével Nyitra és Bars vármegye tiszteletbeli főjegyzőjévé választották. 1872–1875-ig a Deák Párt, majd 1875-től a Sennyey-párt tagjaként országgyűlési képviselő. A Magyar Történelmi Társulat tagja. – Főbb művei: A Naményi-Koncz-család leszármazása és története. (Bp., 1906.), Gibárt története (TKA, 1912). – Irodalom: Nyitra vármegye (Magyarország vármegyéi és városai (Magyarország Monográfiája, Bp., 1898); Nefelejts 1863. júl. 19. (192.); Jelentés a Magyar Történelmi Társulat 1910. évi munkásságáról (Századok, 1911). [KT]

TÓTH-SZABÓ Pál (Hidvégardó, 1872. jan. 28. – Bp., 1938. okt. 26.) tanár, levéltáros, történész. 1892-ben lépett be a premontrei rendbe, 1896-ban pedig pappá szentelték. 1897-től premontrei tanár Nagyváradon. 1907-től az egyháztörténelem tanára a Norbertinumban és a budapesti egyetemen lett magántanár. 1912-ben kilépett a rendből és a fővárosi levéltár levéltárosa lett. 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején az Országos Levéltár vezetőjévé nevezték ki. 1920 után megfosztották állásától és visszatért a Fővárosi Levéltárba, ahol 1925-ös nyugdíjazásáig dolgozott. A M. Néprajzi Társaság a Szt. István Társulat a Szigligeti Társaság, a M. Tört. Társulat, a Heraldikai és Genealógiai Társ. tagja. – Főbb művei: A magyar főpapság a rendi alkotmányban (Bp., 1898); Magyarország a XV. sz. végén (Bp., 1903); Nagyvárad az erdélyi fejedelmek és a török uralom korában (Nagyvárad, 1904); Szatmári György prímás (Bp., 1906); A cseh huszita mozgalmak és uralom története Magyarországon (Bp., 1917). – Irodalom: Magyar életrajzi lexikon 1000–1990 (Bp., 1967.), Magyarországi huszitákról – T-Sz. P. életműve (https://ujkor.hu/content/magyarorszagi-huszitakrol-toth-szabo-pal-eletmuve 2022.05.25.); Magyar katolikus lexikon I–XV. Főszerk. Diós István; szerk. Viczián János. (Bp. Szent István Társulat. 1993–2010.). [KT]

VARJÚ Elemér László, csekei (Felsőludány, 1873. október 14. – Bp., 1945. január 28.) művelődéstörténész, muzeológus, könyvtáros, művészettörténész, földbirtokos, MTA-tag. A budapesti református főgimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait. 1897-ben kapta meg bölcsészdoktori oklevelét a budapesti egyetemen. 1898-tól 1908-ig a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában dolgozott. 1908-tól 1913-ig a kassai Felső-magyarországi Múzeumot vezette. 1913–1934 között a Magyar Nemzeti Múzeum érem- és régiségtárának igazgatója volt, utána nyugdíjba vonult. A középkori magyar művelődés- és művészettörténet egyes kérdéseit tanulmányozta. 1898-ban ő fedezte föl a harmadik legrégebbi magyar nyelvemléket, a gyulafehérvári glosszákat a 14. század elejéről. 1901-től 1908-ig a Turul című folyóirat, 1915–1922 között az Archaeologiai Értesítő, valamint a Magyar Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának Közleményei szerkesztője volt. 1927-től haláláig a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság másodelnöke volt. 1915-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett. Akadémiai székfoglalóját 1916. április 3-án tartotta, A középkori magyar művészet problémája címmel. Szerkesztette az ötkötetes Magyar művelődéstörténetet (I–V. Bp., 1939–42., reprint kiadása Szekszárd, 1991, 1993), a Révai kis lexikonát, és Révay Mór János halála (1926) után a Révai nagy lexikonának befejező köteteit is (XX., XXI. kötet). – Főbb művei: A gyulafehérvári Batthyány-könyvtár (Bp., 1899.); A Hunyadiak síremlékei a gyulafehérvári székesegyházban. Magyarország műemlékei, I. (Bp., 1905.); Oklevéltár a Losonczi Bánffy-család történetéhez. (Bp., 1908.); Az Árpádok ábrázolása. (Bp., 1908.); A Szent Korona (Bp., 1922.); Legendae Sancti Regis Stephani – Szent István király legendái. (Ford. Bp., 1928.); Magyar várak. Ungarische Burgen. Forteresses Hongrois. Hungarian Fortresses (Bp., 1933.). – Irodalom: Tápay Szabó Gabriella: V. E. (Századok, 1945–46); Tóth Zoltán: V. E. (Magyar Múzeum, 1945); Magyar múzeumi arcképcsarnok. Főszerk. Bodó Sándor, Viga Gyula. (Bp., 2002. XV, 984.); Új magyar irodalmi lexikon I–III. Főszerk. Péter László. (Bp., 1994.); Galambos Ferenc: V. E. és a magyar könyvtártudomány (Könyvtáros, Bp. 1975). [KT]

VERESS Endre (írói álnevei: Békési, Békési András; Békés, 1868. február 15. – Pécs, 1953. november 24.) történetíró, tanár. Három hónapos korától Romániában élt, középfokú tanulmányait a román líceumban kezdte. Apja halála után a család Kolozsvárra költözött, Veress Endre itt érettségizett és itt az egyetemen történelem–földrajz szakos tanári oklevelet szerzett, párhuzamosan a Kereskedelmi Akadémia előadásait is hallgatta. Képesítését Bécsben a M. Tud. Akadémia ösztöndíjasaként diplomatikai szaktanulmányokkal egészítette ki (1894–97). A bukaresti rumén földrajzi társaság 1902-ben levelező tagjának választotta. Pályáját a dévai főreáliskola tanáraként kezdte (1898–1905), ahol bekapcsolódott a Hunyad vármegyei Régészeti és Történelmi Társulat tevékenységébe. 1905-ben Kolozsvárra, az EME levéltárába került, és korszerű szempontok szerint rendezte az intézmény anyagát. 1915-től Budapesten a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium nemzetiségi osztályán a román ügyek szakértője, majd a Külügyminisztérium munkatársa. 1921-ben nyugdíjazták. 1891-ben kezdte meg a történészi munkásságát megalapozó, külföldi levéltárakban végzett feltáró munkáját. Saját költségén vagy állami, közületi ösztöndíjakkal osztrák, cseh, német, olasz, lengyel, orosz, román levéltárakban kutatott, s az így gyűjtött eredeti anyagot Hollandiából, Angliából, Francia-, Spanyol-, Svédországból szerzett hiteles másolatokkal egészítette ki. Megszámlálhatatlan oklevél, jelentések, útleírások, anyakönyvek, krónikák sok ezernyi részletének másolata került a birtokába. Életművének maradandó értékei, máig hasznos darabjai a forráskiadványok. – Főbb művei: Lengyelországi adalékok hazánk s főleg Erdély XVI–XVIII. századi történetéhez (Budapest, 1896); Déva és környéke Castaldo idejében (adalékok Hunyadmegye 1551–53 közti történetéhez) (Budapest, 1898); Erdély fejedelmi interregnuma 1551–1556 (Budapest, 1899); Izabella királyné 1519–1559 (Budapest, 1901); A bolognai Marsigli-iratok magyar vonatkozásai (Budapest, 1906); Erdélyországi pápai követek jelentései VIII. Kelemen pápa idejéből 1592–1600 (Budapest, 1909); Fontes rerum Transylvanicarum (Erdélyi Történelmi Források). I–V. (Budapest–Veszprém, 1911–21); Fontes rerum Hungaricarum (Magyar Történelmi Emlékek). I–III. (Budapest, 1915–18); Olasz egyetemeken járt magyarországi tanulók anyakönyve és iratai 1221-1864 (Budapest, 1941); Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király levelezése. I–II. (Kolozsvár, 1944). – Irodalom: Romániai magyar irodalmi lexikon: Szépirodalom, közírás, tudományos irodalom, művelődés V. (S–Zs). Főszerk. Dávid Gyula. (Bukarest–Kolozsvár, 2010); Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái I–XIV. (Bp. Hornyánszky. 1891–1914); Gerencsér Tibor : A Magyar Mickiewicz Társaság második évtizede. (Acta Papensia 2011, 11. évf. 3-4. sz.). [KT]

IVÁNYI Béla (1903-ig Jung Béla, Nagykanizsa, 1878. október 27. – Vonyarcvashegy, 1964. január 20.) jog- és művelődéstörténész, levéltáros, politikus. A Budapesti Tudományegyetemen 1903-ban szerzett jogtudományi doktori oklevelet. 1903-ban a Magyar Országos Levéltárban helyezkedett el, s először díjtalan gyakornokként, később levéltári tisztként és fogalmazóként dolgozott az intézményben. 1914-ben a debreceni egyetemre nevezték ki a magyar alkotmány- és jogtörténet nyilvános rendkívüli tanárává. Oktatótevékenységét az első világháború megakasztotta, bevonult és tüzértisztkén harcolt egészen 1917-ig. Ekkor visszatért Debrecenbe, és korábbi tárgykörét oktatta tovább nyilvános rendes tanári címmel. 1925–1926-ban a jog és államtudományi kar dékánja volt. 1927-ben rövid ideig Olaszországban folytatott levéltári kutatásokat mint a Római Magyar Történeti Intézet tagja. 1927-től a szegedi Ferenc József Tudományegyetemen oktatott, ahol szintén a magyar alkotmány- és jogtörténet nyilvános rendes tanára volt 1938-ig, emellett az 1934/1935-ös tanévben a jog- és államtudományi kar dékáni tisztét is betöltötte. Iványi tevékenyen részt vett a helyi politikai közéletben is. Még a világháborút lezáró, az ország megcsonkításával fenyegető Párizs környéki béketárgyalások árnyékában, 1919-ben Debrecenben jelentette meg a szlovákság nemzettörténetéről írott összefoglaló munkáját, amelyben azt igyekezett bizonyítani, hogy a szlovákok a Felvidékre a legutóbbi évszázadokban beszivárgott szláv elemeiből alakultak ki. Az 1920-as évek elején csatlakozott a jobboldali mozgalmakhoz, az Ébredő Magyarok Egyesületének elnökségi tagja és debreceni szervezetének vezetője, a Keresztény Nemzeti Liga választmányi tagja volt. 1923-ban sikertelen kísérletet tett a Magyar Nemzeti Szocialista Párt debreceni szervezetének megalakítására is. Magánéletében is rigorózus ember hírében állt, 1929-ben például párbajra hívta ki a fiatal Mályusz Elemért, amiért az kritikával illette gönci várostörténeti forráskiadványát (a párbaj során senki nem sérült meg). 1937-ben egy meggondolatlan cselekedetével bekerült a hírlapok botránykrónikájába, ezért előbb szabadságolták a szegedi egyetemről, majd 1938-ban nyugdíjazták. Társasági tagságairól – köztük akadémiai tagságáról – lemondott és a körmendi herceg Batthyány-Strattmann család levéltárosaként tevékenykedett 1944-ig. Levéltári kutatásain keresztül főként jogtörténettel és művelődéstörténettel foglalkozott. Behatóan vizsgálta a Mossóczy Zakariás és Telegdi Miklós által a 16. században összeállított törvénygyűjteményt, a Corpus Jurist, valamint a kegyúri jogok történetét. Feldolgozta és közzétette több családi és városi levéltár (pl. Bártfa, Gönc, Eger) anyagát, forráskiadványai a magyar várostörténeti kutatások számára máig forrásértékűek. Emellett behatóan tanulmányozta a magyar nyomdászat és könyvkultúra történetét, a nemesi családok könyvgyűjteményeinek históriáját. A körmendi Batthyány-Strattmann család szolgálatában a Batthyány és a Festetics családok történetével foglalkozott, elindította és 1942–1943-ban szerkesztette a Körmendi Füzetek című forráskiadvány-sorozatot. 1913–1914-ben a Magyar Történelmi Társulat titkára, 1914-ben főtitkára volt. Tudományos eredményei elismeréseként 1916-ban a Szent István Akadémia rendes, 1920-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta, de botránya miatt akadémiai tagságáról 1937-ben lemondott. – Főbb művei: Bártfa szabad kir. város levéltára I.: 1319–1526 (Bp., 1910); A márkusfalvi Máriásy család levéltára 1243–1803 (Lőcse, 1917); Pro Hungaria Superiore – Felsőmagyarországért (Debrecen, 1919); Gönc szabadalmas mezőváros története (Karcag, 1926), Mossóczy Zakariás és a magyar Corpus Juris keletkezése (Bp., 1926); A Kir. Magyar Egyetemi Nyomda története 1577–1927 (Gárdonyi Alberttel, Bp., 1927); A Tomaj nemzetségbeli losonczi Bánffy család története 1458–1526 Bp., 1928); A Szent Domonkos-rend római központi levéltára: Részletek a magyar dominikánus provincia multjából (Levéltári Közlemények, 7, 1929); Felső Magyarországról (Szeged, 1930); A római szent birodalmi Széki gróf Teleki család gyömrői levéltára 1245–1526, I–II. köt. (Szeged, 1931–1932); A városi polgárjog keletkezése és fejlődése, figyelemmel Buda és Pest városokra (Bp., 1936); Geschichte des Dominikanerordens in Siebenbürgen und der Moldau (Siebenbürgische Vierteljahresschrift, 62, 1939, 1940); Archiv des Vereins für siebenbürgische Landeskunde, 50 (1941/44); Könyvek, könyvtárak, könyvnyomdák Magyarországon 1331–1600 (Bp., 1937); A losonczi Bánffy család története (Bp., 1941); Dominikánus levelek és oklevelek a körmendi levéltárban. Epistolae et documenta historiam provinciae dominicanae Hungariae illustrantia et in archivo gentis principum de Batthyány reperibilia (Körmend, 1942); A körmendi levéltár memorabiliái. Acta Memorabilia in tabulario gentis principum de Batthyány reperibilia (Körmend, 1942); A két Zrínyi Miklós körmendi levelei (Új Magyar Levelestár, Bp., 1943); Pázmány Péter kiadatlan levelei. Epistolae ineditae cardinalis Petri de Pázmány (Körmend, 1943); Képek Körmend multjából (Körmend, 1943); Címeres levelek a keszthelyi és körmendi hercegi levéltárakban (Magyar Családtörténeti Szemle, 8-9, 1942–1943); Gróf Batthyány Ádám, a levéltárrendező (Levéltári Közlemények, 20-23, 1942–1945), A magyar könyvkultúra múltjából: Iványi Béla (1878–1964) cikkei és anyaggyűjtése, szerk. Herner János és Monok István (Szeged, 1983); A középkori Vasvár, szerk. Vízvári Zsolt és Zágorhidi Czigány Balázs (Vasvár, 1992). – Irodalom: Magyar Életrajzi Lexikon. [KK]

OBÁL Béla (Vashidegkút, 1882. május 17. – Bécs, 1951. július 25.) történetíró, evangélikus teológiai akadémiai tanár, újságíró. Teológiai tanulmányait 1901–1905 között az eperjesi evangélikus teológiai akadémián végezte. 1905–1907-ben a hallei egyetemen tanult. 1907–1918 között az eperjesi evangélikus teológiai akadémián az egyháztörténet rk. tanára. 1918 őszén kormánybiztos, majd főispán, a Tanácsköztársaság idején a bp.-i tudományegyetem tanára. A proletárdiktatúra bukása után Bécsbe emigrált, történeti kutatásokkal foglalkozott, 1945 után Sopronban élt, majd visszatért Bécsbe. Közép- és újkori magyar történelemmel foglalkozott. – Főbb művei: Franz Rákoczi II, und sein Freiheitskampf (Halle, 1907); Hungarica Vitebergensia (Halle, 1909); Die Religionspolitik in Ungarn während der Regierung Leopold I. (Halle, 1910); Az egyház és a városok a reformáció előtt (Eperjes, 1914); Der Kongress von Visegrád in Ungarn vom Jahre 1335 und seine Bedeutung für heute (Wien, 1936). – Irodalom: Magyar Életrajzi Lexikon. [KK]

PERLIK Lajos (Jászó, 1885. február 17. – ?) jegyző. A gimnáziumot Rozsnyón végezte, majd1905-től Kassán volt jogász, majd jegyzőgyakornok Jászón. Miután a községi közigazgatási tanfolyamot Kassán elvégezte, 1906 és 1911 között Szepsiben volt aljegyző, Szemerén körjegyző. Elbeszélései, politikai cikkei jelentek meg 1906-tól a Bódvavölgy, Felvidéki Újság, Felsőmagyarországi Községi Közlemények, Új Lap című lapokban. Szerkesztette a rövidéletű Csereháti Hírmondót. – Főbb művei: Franz Rákoczi II, und sein Freiheitskampf (Halle, 1907); Hungarica Vitebergensia (Halle, 1909); Die Religionspolitik in Ungarn während der Regierung Leopold I. (Halle, 1910); Az egyház és a városok a reformáció előtt (Eperjes, 1914); Der Kongress von Visegrád in Ungarn vom Jahre 1335 und seine Bedeutung für heute (Wien, 1936). – Irodalom: Gulyás Pál. [KK]

PUKY Endre, bizáki (Kassa, 1871. február 20. – Szovátafürdő, 1941. július 20.) író, politikus, a Gömbös-kormány külügyminisztere, Abaúj-Torna vármegye alispánja, majd főispánja. 1901-ben vette feleségül Lánczy Gizella Mártát (1880–1951), gyermekik: Péter (1902–1975, Pál (1904–1989) és Ferenc (1909–1980). 1906-tól Abaúj-Torna vármegye alispánja lett, 1922-től Abaúj-Torna vármegye és Miskolc város főispánja volt. 1920-tól Borsod, Gömör és Kis-Hont vármegyék törvényhatósági kormánybiztosaként,1924-től 1933-ig kormánypárti programmal képviselőként, 1926-tól képviselőházi elnökként dolgozott. 1932-től 1933-ig a Gömbös-kormány külügyminiszterének nevezték ki, azután a Közigazgatási Bíróság elnöke és felsőházi tag lett. A Magyar Képzőművészeti Egyetem választmányi tagja (1927), később társelnöke (1933) lett. Puky cserkészvezetőként is tevékenykedett, és Magyar Turista Szövetség elnöke is volt 1930 és 1931 között. Közigazgatási és politikai tanulmányait számos hazai és külföldi (főként amerikai és olasz) újság megjelentette. 1937-ben írt egy könyvet Hatvan év muzsikája: zenei élettörténetem címmel. [KK]

RÉVÉSZ Kálmán (Debrecen, 1860. augusztus 11. – Miskolc, 1931. december 4.) református esperes-lelkész, a Tiszáninneni református egyházkerület püspöke 1918-tól haláláig, felsőházi tag, egyháztörténész. Révész Imre református lelkész, MTA-tag és Vecsey Johanna fia, Révész Imre egyháztörténész apja. Debrecenben született, ahol tanulmányait 1883-ban végezte. Ezután egy évig gimnázium segédtanár, egyig főiskolai senior volt, majd külföldre ment, s az 1885-86. tanévben a berlini egyetemen gyarapította ismereteit. 1886-ban pápai teológiai tanár, 1892-ben kassai lelkész lett, s mint ilyent az abaúji egyházmegye 1893-ban tanácsbíróvá, 1898-ben elején esperessé, a tiszáninneni egyházkerület 1896-ban konventi taggá választotta. 1904-ben és 1917-ben zsinati rendes tag lett, 1910-től pedig konventi rendes tag. 1911 és 1914 között a sárospataki kollégium gondnoka volt. 1918 végén választották püspökké. 1920-tól Miskolcon szolgált mint lelkész. A debreceni egyetemnek 1917-ben lett teológiai díszdoktora. Tagja volt a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság választmányának, az egyetemes tanügyi bizottságnak és a budapesti zsinatnak. Választmányi tagja volt sokáig a Magyar Történelmi Társulatnak is. Kiadta apjának, Révész Imrének a munkáit a pátens korából: Budapest, 1900. (M. Prot. Irodalmi Társ. Kiadványai 10.) és egyházi beszédeit öt kötetben. Szerkesztette a debreceni református hittanhallgatók Közlönyének XIII. évfolyamát 1882-83-ban és a Dunántúli Protestáns Lapot (1890-1892) Pápán. – Főbb művei: A reformatio hatása hazánkra (Debrecen, 1884); A lengyel dissidens kánonok története s befolyása a budai zsinat törvényhozására (Pápa, 1887) ; Az új védtörvény és utasítás lelkészeket, papnövendékeket, tanítókat és tanítójelölteket illető szakaszai (Bp., 1889); Unitárius történetírás (Pápa, 1891); Emlékkönyv a budai és pesti zsinatok százados évfordulójára. Mindkét zsinat tagjainak teljes névsorával és arczképekkel (Bp., 1891); Beköszöntő egyházi beszéd (Kassa, 1893); Százéves küzdelem a kassai református egyház megalakulásáért 1550-1650 (Bp., 1894); A kassai ref. egyház által fennállása 250-ik évfordulóján 1894. márczius 25. tartott örömünnepély emlékkönyve (Kassa, 1894); Az unitárius történetírás legújabb remeke (Debreczen, 1895.); A kassai ref. egyház emlékkönyve hazánk fennállásának ezredik évéről (Kassa, 1896); Emlékkönyv az első püspöki egyházlátogatás évszázados fordulóján a kassai ref. egyházban tartott ünnepélyről (Kassa, 1899); Alvinczi és a kassai vértanúk (Bp., 1899); A magyar reformáczió kezdetéről (Bp., 1902); Alkalmi egyházi beszéd a kassai Rákóczi-kiállítás megnyitásakor (Kassa, 1903); Egyházi beszéd 1906. márcz. 18. (Kassa, 1906); A kassai ref. főiskola. (Sz., 1908); A kassai ref. templomok rövid története (Sárospatak, 1911); Egy hitvalló prédikátor (Czeglédi István születésének 300-ados évfordulóján „Két kassai jubilaeum” c. füzetben) (Kassa, 1918). – Irodalom: Magyar Életrajzi Lexikon; Magyar írók élete és munkái; Magyarországi protestáns egyháztörténeti lexikon. [KK]

A szócikkeket írta, szerkesztette
Bodnár Tamás [BT]; Kiss Lajos [KL]; Koleszár Krisztián [KK]; Kőmíves Tibor [KT]